2020-ban esküvőre voltunk hivatalosak. Szerettem volna személyes, kézzel készített és egyedi ajándékkal meglepni a fiatal párt.

A nagy napot megelőző hónapokban bújtam a honlapokat, a közösségi oldalakon létező csoportokban fellelhető képeket, bejegyzéseket. Szép lassan kezdett körvonalazódni, hogy mit is szeretnék készíteni, és persze mi lehet az, aminek ők is örülnek.

Így készültek el a képen látható ajándékok:

• Titkos doboz a házasság összes kellékével
• Egy horgolt púderrózsaszín alapú színátmenetes vállkendő
• Bigli és Migli – a szerel nagykövetei a valóságban is

A kendő története

Az elmúlt életem egyik legszebb ajándékát szerettem volna továbbadni megújult, modern formában – egy vállkendőt.

Huszonévesen került hozzám a dédnagymamám fekete gyapjú kendője. Nehéz, sötét, de mellette puha darab, amely oly sok emléket hord magában. Joggal merül fel az emberben, hogy fiatalon miért van szükség a Dédi berliner kendőjére. A legfontosabb, hogy őrá emlékeztet; arra, aki ő volt az én szememben. Egy erős nőre, aki egész életében dolgozott, aki olyan kedvesen tudta mondani, hogy jó húsban vagy (ő mindig vékony, csontos alkatú volt), akinél vidéki gyerekek lehettünk. Nagyon szerettem, ahogy rajzolt, és írt; volt benne valami régiesen méltóságos és egyszerű, de számunkra mégis olyan bonyolult. Szerettem a fekete ruháit, a kendőt, ahogy viselte és alóla az ősz hajszálak ki-ki bukkantak. Csodáltam, hogy fekete harisnyában és szoknyában végezte a kerti munkát, a házi munkát. Én már ahhoz a generációhoz tartozom, aki a szoknyát ünnepnapokra tartogatja és a kényelmes nadrágot választja a mindennapokra. Így Dédikében mindig volt valami ünnepi. És én kaptam a kendőjét, amely átsegített a nehéz időszakokon az életemben. Nélküle nem is tudom mi lett volna velem.

Amikor szomorú voltam, és fájt a lelkem és vele együtt az egész testem furcsán sajgott, ebbe a súlyos, fekete, meleg kendőbe csavartam magam. Átölelt és gyógyított. Erősen tartott, hogy egyben maradhassak, megérintett és simogatott, ezzel reményt adott. Megmentette az életemet. Minden este szorosan beleburkolództam, kapaszkodtam valami megfoghatatlanba.

Szerettem volna, ha Noéminek is van egy kendője. Nem fekete, nem berliner, nem régi, de egy kendő, ami az övé. Ami, ha kell beburkol, melegít, eltakar, vagy csak emlékezteti őt arra a jó barátra, aki szeretettel készítette és adta neki.

Így esett a választás a kendőre, amelyet most egy fiatalos rózsaszínes színátmenetes fonalból horgoltam, mivel tudtam, hogy Noémi szereti a púder rózsaszín színeket.

Szívből remélem, hogy a kendő otthonra talál nála és elnyeri tetszését.